Ha az embert szeretik, könnyebb feldogozni a bántásokat – interjú Balázs Andreával, a Fat Pig című darab főszereplőjével

Történet egy meglehetősen molett lányról, Helenről, aki amellett, hogy egy jókedvű, életvidám ember, az igaz szerelmet is megtalálja – röviden így lehetne összefoglalni a Fat Pig című darabot, amelyet április 18-án mutatunk be, a színmű azonban ennél természetesen sokkal összetettebb. A Fat Pig egyszerre szól a bántásról, a kirekesztésről is, s arról, milyen az, amikor valaki – mások szerint – nem fér bele korunk szépségideáljába. A vígjátékról, amely nagyon súlyos kérdéseket feszeget, annak főszereplőjével, a Helent alakító Balázs Andreával beszélgettünk.

Miről szól a darab?

Helen egy fiatal lány, aki egy könyvtárban dolgozik. Elégedett az életével, boldog ember; semmi baja az alkatával, semmi baja a világgal. Megismerkedik egy vezető beosztású fiatalemberrel, akivel megélik azt az igazi, nagy szerelmet. Minden rendben van, passzolnak a mindennapokban, a humorukban, az ágyban – szó szerint mindenben. Tökéletesen rendben van az életük, nagyon boldogok, egészen addig, amíg a férfi munkahelyén ki nem derül, hogy egy molett alkatú hölggyel él együtt. Ettől a pillanattól kezdve minden elkezdi mérgezni a kapcsolatukat: mit mond a munkatárs, mit mond a szomszéd, mit szólnak az emberek? Hiszen a lány nem átlagos… Szeretném hangsúlyozni, teljesen mindegy, hogy ki Helen. Egy nagydarab, kövér lány, vagy egy pici, vékony, vörös, vagy egy elvált, gyerekes anyuka. Egyszerűen eltér attól, amit az emberek a fejükben elképzelnek a tökéletesről, ez pedig, ahogy mondtam is, elkezdi mérgezni a kapcsolatukat.

Hogyan lehet vígjátéki köntösbe bújtatni ilyen súlyos kérdéseket, és egyáltalán, nevezhetjük-e a darabot vígjátéknak? 

Abszolút vígjáték, de olyan, ami elgondolkodtat, ahogy mondani szokás, az ember kap pár gyomrost, miközben nézi. Vígjátéki sajátosság, hogy valamit kifordít, valamit megmutat és nevetünk rajta, de közben azért van, aki szorong egy kicsit, ez a darab ennek ékes példája. Hogy mennyire felelünk meg a társadalmi elvárásoknak, az néha valakinek vicces, van, akinek pedig igen komoly dolog. Az előadás ezeket a kérdéseket boncolgatja. És hogy hogyan lehet ezeket egy vígjátékban megjeleníteni? Neil LaBute, a mű szerzőjének tehetségét dicséri, hogy a kényes szituációkat mindig fanyar, kifacsart humorral oldja meg. Emellett ott van Helen optimizmusa, életfilozófiája, szerinte az élet szép, és bármi lehet szép, még akkor is, ha az eltér a mások által ideálisnak vélt elképzeléstől. 

Térjünk vissza az említett „mérgezésre”, Helen és párja kapcsolatának megromlására. Milyen szinteket, mélységeket járnak be ők ketten a darabban?

A részletek majd derüljenek ki a nézők számára, amikor megnézik az előadást. (nevet) Az viszont nem titok, hogy nagy utat, nagyon nagy mélységeket járnak be mind a ketten. A darabban négyen (Balázs Andrea mellett Pásztor Tibor, Tóth Szilvia és Réti Barnabás – a szerk.) játszunk és mind olyan érzelmeket jelenítünk meg és élünk át, hogy az adott karakter megformálása mindannyiunk számára egy tanulságos és meghatározó feladat. 

A plus size modellek korában nevezhetjük a világot elfogadóbbnak, „vevőbb” ma már a társadalom az átlagostól eltérő emberek, dolgok iránt?

Egyáltalán nem. Sőt, erről a témáról nem lehet eleget beszélni. Alig egy éve mutattuk be a darabot és nem tudom elmondani, hogy mennyi levelet kaptam már, amelyben elmondják az emberek, hogy annak melyik része hogyan hatott rájuk, hogy ők is voltak már olyan szituációban, mint Helen. Mondanom sem kell, a levelekben leírt történetek mindegyike rémes, kirekesztő, abuzáló dolgokról szól, amelyet az emberek napi szinten átélnek munkahelyeken, iskolában, közösségekben, buszon, villamoson. Ma, amikor mindenkinek a kezében billentyűzet van, az emberek felhatalmazva érzik magukat arra, hogy bántsanak másokat. Ez a világ legnagyobb gonoszsága, ami történhet, hiszen nem lehet tudni, hogy ezek a bántalmazások mit okozhatnak másoknak. Amikor a nagymamámnak nem tetszett egy színész a televízióban, mert annak éppen hosszú haja volt, fogta és elkapcsolta, vagy lekapcsolta a készüléket. Most mi van? Ha utálunk valakit, hazaérve délután kettőkor a munkából, délután háromra már készítettünk is egy „Utálom Dórit”-oldalt, vagy írunk egy bántó kommentet, mert úgysem lesz következménye. Nagyon elkeserítő. Azért bátor vállalás, hogy a Budapest Playhouse bemutatta a darabot, mert ezt a témát az emberek nem szeretik boncolgatni, pedig kell, szükség van rá. Nekünk, színészeknek is öröm olyan emaileket olvasni, amelyben a nézők megköszönik az élményt, amelyben azt írják: „köszönöm szépen, jobban vagyok!”.

Az elhangzottak fényében mennyire volt nehéz feladat megtalálnod Helen karakterét?

Egyáltalán nem volt nehéz. Ennek a szerepnek az igazsága volt az, amelyet nagyon sokat kellett kutatnom magamban, de nem nehéz feladat volt, hanem érdekes és izgalmas. Éreztem, hogyha megtalálom Helen igazságát, akkor reményt adok annak, aki a nézőtéren ül, legyen az illető kövér, vékony, bajszos, kopasz, teljesen mindegy.

Mit üzensz azoknak, akiket bármikor, bármilyen, bármiért kirekesztés, megalázás ért?

Nagyon jó kérdés. Talán az a legfontosabb, hogy tudni kell magunkat ismerni, elfogadni, és, ami a legfontosabb, szeretni. Ha nekem azt mondták gyerekkoromban, hogy „te olyan buta vagy!”, akkor én ezen nem sértődtem meg, mert tudtam magamról, hogy nem vagyok az. Ha az ember szereti magát, ha megtalálja azokat a lehetőségeket, azt a közeget, ahol szeretve van, akkor könnyű, vagy legalábbis könnyebb feldolgozni azokat a bántásokat, amelyeket kap a mindennapokban. Azt hiszem, az önismeretnél fontosabb dolog nincsen.